Volt idő, amikor még nem tudtam, hogy az életem egyszer szavakká formálódik.
Csak éltem. Úgy, ahogy mindenki más: örömök között, fájdalmakban, keresésekben. Voltak napok, amikor a világ könnyűnek tűnt, és voltak évek, amikor a létezés súlya a mellkasomon pihent. Nem tananyagot gyűjtöttem, nem módszereket építettem. Tapasztalatokat éltem át. Szenvedélyt. Szerelmet. Veszteséget. Drámát. Csendet.
Az írás nem döntés volt. Inkább következmény.
A szexualitást sokan még mindig elkendőzik, lekicsinylik vagy mindenekfölé helyezik, de ezt nem szeretetből és teljességből, hanem sokkal inkább hiányból teszik. Születésünktől fogva a lelkünk, a szellemünk, sőt még a
Fiatal voltam, igazi vad láng lobogott bennem. Tele voltam álmokkal, fantáziával, erővel, jelenléttel és bátorsággal. Élt bennem egy megmagyarázhatatlan érzés: valami nem az igazi abban, amit látok és érzek magam
A nyaralás legtöbbször nem kifejezetten a pihenésről szól, hiszen sok a látnivaló, a megélni vágyott élmény, a számtalan gasztronómiai felfedezés, valamint az utazásunk során vagy az útitársainkkal megélt sok-sok tapasztalás.
Következménye annak, hogy egyszer már nem tudtam tovább hallgatni. Hogy a testem emlékezett, a lelkem kérdezett, és a szívem nem elégedett meg felszínes válaszokkal. A gyógyulás útja nem volt egyenes. Nem volt mindig fényes. Voltak benne törések, visszalépések, önmagammal vívott harcok és olyan éjszakák, amikor csak a csend tudott megtartani.
És mégis — minden könnycsepp formált. Minden csalódás mélyített. Minden szerelem tanított. A szenvedély nemcsak felébresztett, hanem le is csupaszított. Megmutatta, hol vagyok valódi, és hol játszom még szerepeket. A fájdalom nem ellenség lett, hanem kapu. Egy kapu, amely mögött lassan kirajzolódott az, aki ma vagyok.
A spiritualitás nem kívülről érkezett az életembe. Nem könyvekből és nem rendszerekből nőtt ki. Inkább abból a felismerésből, hogy minden történés bennem hagy nyomot. Hogy a test nem felejt. Hogy az érintés, a szerelem, az intimitás, a veszteség mind-mind beíródik a sejtek emlékezetébe. És hogy a gyógyulás ott kezdődik, ahol végre nem menekülök önmagam elől.
Az írásaim ennek az útnak a lenyomatai. Nem tanítanak. Nem akarnak megmondani semmit. Inkább mesélnek. Egy nő történetét, aki nem volt mindig erős, nem volt mindig biztos, de mindig keresett. És aki ma már tudja: a legmélyebb átalakulás nem látványos. Csendben történik.
Az életem munkája nem egy módszer. Nem egy címke. Nem egy szerep.
Egy út.
Egy út, amelyen öröm és fájdalom, szerelem és veszteség, szenvedély és csend együtt alakítottak olyanná, amilyen lettem. És amelyen most már nem egyedül járok. Az írás által teret tartok azoknak, akik szintén készek belépni a saját belső történetükbe.
Mert minden élet mögött ott van egy láthatatlan könyv.
Az enyém most nyílt ki igazán.
Az Az út című sorozatom első, bevezető részét olvasod. A továbbiakban Az út vagy az Én utam című írások egy sorozat részét képezik, melyben a régmúltból a jelenig és a jövő reményei, vágyképei felé vetítem eléd a gondolataimat. Ezek lélekírások: költői képekkel, lírai és drámai jegyekkel átitatva. Egyben egy történet és egy lehetőség a minták […]
Női energia rombolása, férfi erő hanyatlása Nem is tudom, hol kezdjem. Azon gondolkodtam, vajon mi vezetett ide, ahol most vagyunk. A nők elfelejtették, milyen nőnek lenni. Ez önmagában még nem is lenne baj, hiszen a lealacsonyító, megítélt és elnyomott, alsóbbrendű énjüket adták fel – ám ezzel együtt sajnos sok minden mást is elengedtek. Sokszor már […]
Az előző írásomban épp arról beszéltem, miként hat az egyén megfigyelése és célja egy adott energiára. A Titokról írtam, amely azt feltételezi, hogy nem létezik egyetlen egyetemes igazság vagy történelem, hiszen minden az adott személyen múlik. Ez így is van. Létezik azonban egy olyan megnyilvánulás is, mint a kollektív energia – más néven kollektív tudat […]
