Fiatal voltam, igazi vad láng lobogott bennem. Tele voltam álmokkal, fantáziával, erővel, jelenléttel és bátorsággal. Élt bennem egy megmagyarázhatatlan érzés: valami nem az igazi abban, amit látok és érzek magam körül. Minden olyan szürke, felületes és valótlan volt.
Ezeket a címkéket csak most adom a régi érzéseimnek. Akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi lakozik bennem. Oly sokszor gondolkodtam rajta, de a válasz mindig tovaszállt. Nem tudtam a megoldást, ahogy azt sem, valós-e, amit érzek, vagy csak a fantáziámnak nem elég izgalmas a külvilág. Olyan színes volt a belső világom, hogy sokszor oda menekültem, ha a „valódi” életem sivárrá és fájdalmassá vált.
Mikor ez a gondolat először megfogalmazódott bennem, alig voltam tízéves. Amikor már komolyabban kezdtem foglalkozni vele, elmúltam huszonegy. Kerestem a válaszokat a mágiában, a spiritualitásban és a misztikumokban, de csak ködfoszlányokat találtam. Olyanok voltak, mint a felsejlő fények: megmutattak valami homályos, lelkesítő részletet, majd gyorsan elenyésztek. Csak a kérdéseket hagyták maguk után: Mi volt ez? Valóság, álom, vagy csak egy bennem élő, megnyilvánulni vágyó kívánság? Egy hívogató, félelmetes és izgalmas világ volt ez, amelyben a legfontosabb mégis az volt, hogy én voltam valaki. Míg a felszínen csupán szürke kisegér voltam, aki nagy álmokat ringatott, és egy láthatatlan, de folyton érzett, színesebb élet után vágyódott.
A legmélyebb félelmem végül a valóságommá vált: nem vagyok jó, nem kellek, nem szeretnek. Azt hittem, valamilyenné válnom kell ahhoz, hogy legalább morzsákat kapjak a figyelemből. És ekkor történt valami. Nem hirtelen, hanem csendben, hónapok és évek alatt. Eltemettem a játékosságomat, a szenvedélyemet, a vágyaimat, az álmaimat és a világ megismerésének szomját – mindent azért, hogy elfogadjanak. Olyanná váltam, aki sosem voltam.
Lassan, észrevétlenül átalakultam, és elkezdtem „normális” dolgokra vágyni. Olyannyira valósnak fogadtam el ezt az életet, hogy teljesen beleivódtam. Szerettem ezt a szerepet, és görcsösen ragaszkodtam hozzá, nehogy eltaszítsanak. Ám mire egy-egy csalódásból felépültem, már nem vonzott többé sem az az ember, sem az a munka, amibe korábban kapaszkodtam. Folyamatosan változtam, de mindig csak egy szűk skálán belül. Eljátszottam, hogy minden rendben van, és hogy az vagyok, akit látnak. A szívem mindig húzott valahová, de igazán sehova sem tartoztam.
Azt hittem, baj van velem, és nem vagyok méltó a szeretetre. Mélyen belül azonban éreztem, hogy ez nem lehet igaz – csak meg kell találnom a megfelelő társat, barátokat, akik mellett önmagam lehetek. Ahogy telt az idő, egyre jobban hatalmába kerített a rettegés: mi van, ha ez kimarad az életemből? Sosem fognak szeretni. Úgy halok meg, hogy nem éltem át, milyen az, amikor igazán elfogadnak. Még ma is ettől félek. Tisztában vagyok vele – és sok minden mással is, amit fiatal lányként még nem érthettem.
Mi van a fátyol mögött, amit éjjel-nappal érzek, de nem látok? Még mindig nem tudom. De azt már igen, hogy létezik, és bennem van. Magamban kell ledöntenem a falakat és korlátokat: szellemi, gondolati és érzelmi szinten egyaránt. És ami a legfontosabb: azt a fiatal lányt, aki voltam, mindennél jobban kell szeretnem és elfogadnom.
Mert ő vagyok most is. Mindig, örökkön-örökké – csak a forma és a hely változik.